Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
2015. április 10.
Kiadó-Szerkesztő: Kaskötő István
XIV. évfolyam 4. szám.
                    Németh Andornak

Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás - fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők - mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku - én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

ARS POETICA
KÖNYVAJÁNLÓ
Tartalom
A MEK-ről letőlthető művek

Ajánlott Honlapok
Munkatársaink Honlapjai
Naplók, jegyzetek.
(blog)

Április 11. A költészet napja.
A költőnek most úgy kéne
szólni, hogy ne legyen vége
ének-
ének.

Oly szóval, minek nincs sorsa,
s nem önnön súlyától fogva
dől e-
lőre.

Írni írként, szúrni tűként
önmagából, mert ölekként
öldök-
öltök.

Ámde költőnk hazátlanul
hordva földjét, lázat tanul
megre-
megve.

Talált szava oly hontalan,
mint amilyen haszontalan
írt A-
ttila.

S így dúdol: dalolva hallgat,
míg lesik magas hatalmak:
hím e
ríme?

Ám dalára láza rázza,
s dallamára kezd a páva
felfi-
gyelni.

/1975/

(Megjelent a költő gyűjteményes kötetében 2008 /mek.oszk/)


Nógrádi Gábor
Versjáték J.A. hetvenedik születésnapjára
Külvárosban barangoltál, s barangolt
benned sötétlő külvárosi éj.
Most is sötétlőn szomorú a lélek,  -
bár tűzfalakon reklámfény mesél.

Minden más lett, de minden úgy lett mássá:
lényegében ugyanaz valahol.
A népmaradvány fázósan tudatlan,
és robotba (vagy állásért) lohol.

A tömeg? Nincs. Az alaktalan masszát,
ha lemérnénk, látnánk: nincs is tömeg.
A bizalmát régen eltékozolta,
s a súlya semminél is könnyedebb.

A "szép csendőrtoll" most minek cicázna?
Nincs szükség rá. Egyszerűbb e világ:
hordószónokok, kifosztott szegények,
ravasz rókák, bégető ostobák.

A jázminok most miért tapsikolnak?
Nem súgom meg, volt-álmodó. Minek?
S azt sem: neved most milyen "áruvédjegy",  - 
ellene magad úgysem védheted.

Múltad álmodd, Költő, s örülj: szobor vagy!
Amit nem hittél: volt-hited halott.
Ki érdemelné itt meg földi Versed,
s piros dal-szíved: égi Csillagod?!

Ülj csak, szoborként, Attila, és álmodj!
A Duna régi, s régi a duma.
S folyik, mindkettő. Örülj, hogy szobor vagy,
kinek nem kell a Mát álmodnia!

(2009)

Lelkes Miklós
József Attila szobránál

Juhász Ferenc
Jósef Attila sírja
Képzelet-rózsa, gondolat-nárcisz, képzelet-őszirózsa, semmi-liliomkupac,
erjedő, dühödt, vak, burjánzó-állkapcsú, szagos-fogsorú virág-kazal,
liliom, nárcisz, rózsa-szerkezetű, illatos-agyú csönd apró sírodon, kicsi
gyermek-sírodon Mesterem, Testvérem, Ősöm, Apám, jézus-nemzőszervű
halottam, a mindenség törékeny csődöre, angyalszárnyú kék kristály,
a lét idegrendszerének nyüszítő hálózata, halottak élén őgyelgő árva fiúcska,
Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
kamasz szemed és fonnyadt bajuszod
hadd pihenjen örökre itt a lila

domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
szembogarad ne nézze többé fájón,
mint járnak úri fogatok lucsok

úton s a pernye hogy esõz a gyáron
s miként lesz mindig másé az öröm -
mert különös nép lakozik e tájon,

a kisbírónak elõre köszön,
s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
míg lõre-borba fúl az õs közöny -

hiába volt a versek vér-özönje,
testednek jobb már, hogyha így rohad:
e kornál nem durvább a föld göröngye,

és nem keményebb a tehervonat
vaskereke Babits Mihály szívénél.
Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat

vak városunkban, mely reszketve él még,
de új vezér felé görnyed háta,
vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél

után az õrület csapatja járja,
s felbérelt, hitvány, fokos bitangok
garázdálkodnak szerteszét s a gyáva

polgár lapul. Fúhattál riadót
undornak, félelemnek és közönynek -
becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,

azt mondta: tõled kétszer annyi könyvet
adott el, mint amennyit eladott,
s mikor rájöttél nem tudtad a könnyet

elfojtani - mert nem volt olvasód,
nem kellettél! Álirodalom kellett,
buta regények s szemét darabok

kellettek nálunk, amíg a lehelet
lassan kifogyott tüdõdbõl s a póz
a drága, a csibészes, mit mint gyermek

hordtál, lehullt, és agyonkínzott
fejedben az õrület vert tanyát.
Mostohaapád ûzött, a kopott

vén Államgép - de szeretõ anyád
is volt, a Haza, és talán ezért
nem volt otthonod s bútoros szobák

közt csavarogtál, havi negyvenért,
és kávéházak füstös páholyában
ültél, kit senki nem hív és nem ért.

De most elmentél s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tõlünk, túl a halálban,

hogy bennünk csak a borzalom maradt,
meg napjaink sötét gyászmenete,
míg felzokogunk, európaiak

a sok turáni közt e fekete
földön. Aludj hát: víz meg ég
nem volt még lágyabb és kékebb, mint e

bús délutánon. Aludj a holt vidék
ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek.
Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!

Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
s a téli szél tört ablakon zörget,

hol szolgáknak már nyakkendõ a járom
és német szolgabírát hoz az út,
ki csizmában hág sírodra s fejfádról

lelopja majd a vérszín koszorút.

(Budapest, 1937)

Faludy György
József Attila temetése

Képzeljétek, múltkor szerencsém volt. A Szíriusz-kávéházban olyasmit éltem át, amit érdemes elmondani. Szinte tegnap történt, most, a legjelenebb jelenben, fiatal barátommal Jancsi Jánossal.
Tessék? Kifogásoljátok a nevét? Keresettnek találjátok? Sajnálom, de csakugyan így hívják. Az élet valószínûtlen. A nevei is azok. Figyelmeztetlek benneteket, akik regényeket és elbeszéléseket írtok, hogy sohase nevezzetek egy nyárspolgárt Kovács Jánosnak s egy világhírû gordonkamûvészt Timoránszky Titusznak. Az olvasó ezt nem hiszi el nektek, mert a valószínûség valószínûtlenségét érzi benne. Megfordítva talán inkább elhiszi, mert abban a valószínûtlenség valószínûségét érzi. Jó lesz ezt el nem felejteni.
Tehát Jancsi, vagy János - amint parancsoljátok - huszonkilenc éves és költõ. Rövid életének hosszú éveit azzal töltötte el, hogy várakozott. Várt arra, hogy a nap feljöjjön, aztán arra várt, hogy a nap lenyugodjék.
Kosztolányi Dezsõ
Ezerkilencszázharminchárom


Miért játszott a szíved, te szerencsétlen,
rombolva magad szüntelen télben,
építve dalra dalt,
s kifúlva
kigyúlva,
ésszel mérhető pontokon is túlra
tudatod mért nyilalt?
Hiszen te tudtad:
dögbugyor a vége e pokoli útnak,
ott a hit is kihalt,
hiszen te tudtad:
álmaid orra buktak,
magad örökre kicsuktad,
járhatod a téboly havát,
s árván, idétlen,
emberségre, hű szerelemre étlen
villámló tálból eszed a halált.
Tudtad, tudom én is:
a nagy: te vagy,
s te, a Mindenség summáslegénye,
részt se kaptál, pedig az egészre
futotta érdemed.
Érdemes volt-e ázni, fázni,
csak a jövő kövén csirázni,
vérszagú szörnyekkel vitázni,
ha ráment életed!
Csak szólhatnál, hogy érdemes!
Mert csontom, vérem belerémül,
végzetedhez ha én állítok végül
józan zárómérleget.
Törd fel a törvényt, ne latold!
A porból vedd fel kajla kalapod,
vértanú vállad,
s a kifordult nyakcsigolyákat
rendbeszedve
két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
nézz a szemembe
hogy rendülne bele
a mohó, emléknélküli tenyészet
az egek mirígy-rendszere
s e megváltatlan földi lét.
József Attila!
te add nekem a reményt,
mert nélküle
romlott a napvilág,
a vér eves,
bár a fogad vicsorog,
bár a nyakad csikorog
bólints hogy érdemes,
cáfold meg halálos logikád,
te glóriás,
te kíntól bélyeges!
Képzeletemre bízzál édes munkát,
mert immár úgy szorgoskodik,
hogy a sarkamtól torkomig
forraszt rám forró hamubundát,
rádióaktiv iszonyt –
félek, hogy minden rejtelmet kibont
s végül már semmi se fáj.
Hogy el ne jussak soha ama síkra:
elém te állj.
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
erővel győzze a szív
szép szóval a száj!
Nagy László
József Attila
Velem vagy újra itt, nem kérdezem, miért is,
könnyű a délután, fölém derül az ég is,
friss nyírfaágakon árnyéka, csöndje lebben,
tavaszi selymes ár, ahogy még soha szebben.
Egy vén rigó fütyül, jó karmesterhez illik,
a kórus válaszol, lelkem lelkedre nyílik.
Zenél a rím szavakban,  fecseg a dallamon,
ma rólad szól, s ma nékem, nem űzöm el, hagyom.
Eljöttél, víg a ház, fényre nyit ablakom,
veretes bibliám, verseid olvasom.
Mormolják, s hallgatom, az ismerős sorok
a holnapot, a rendet, ahogy te gondolod.
Gyárudvaron ha kószálsz, elér az alkonyat,
lázong veled az éj, a sínre zárt vonat.
Érzem, nem könnyeden lépsz át a könnyeden,
szivárványcsöppjein a bánat  visszanéz,
szerelemeid ölelni mégis lendül a kéz...
Lélekbúvárod én, engedd meg hadd legyek,
ha kérdenek majd rólad, tudjam az éneked,
mert korhadó a sors, varázsa nincs mesénknek,
mint összetört cserép, üres és torz az élet,
dühödtebb lett a kor, tompább az érzelem,
a régi gazdag kertben ma bojtorján terem.

Koosán Ildikó
József Attilához
Hallom
mostanában nem lehet
órát igazítani a vonatokhoz
Bezzeg az én időmben
a tizenkettőnyolcvannégyes
halál pontosan vontatta
megterhelt acélkerekeit
szalmaláng-létem fellobbanó ívfényébe
hogy még egyszer utoljára
belém vakuljon a világ

Még láttam a szárszói hársfák
levele hátán végigfutott valamiféle
koituszos remegés és a sínek közé kerített
csikófüvek hangosan nyerítettek
amint elgörgő testem után
fektükből feltápászkodtak
Aztán sötétkék szodalitkővé vált az ég
és pillantásomat fekete-fehér
zárványba zárta

Hallom
ötször temetettek
ide-oda hurcolásztatok
ha egyáltalán maradéktalanul összeszedtetek
Hagytatok volna ott
szerelem-villámcsapástól agyon ütötten
A fene sem akarta
hogy szánakozó újsághírben
legyen téma leszakadt jobb karom
Nekrológok főszereplője sem akartam lenni

és nem aléltam el tanulmányaitoktól
amikben kedvetekre boncolgattatok
majd nevem zászlaja alatt
úgy vonultatok be az irodalomtörténetbe
hogy még csak nem is kapizsgáltátok
ki vagyok

Hallom volt idő
mikor a falon szépen szóló jelmondat lettem
pamparampam ahogy a csillag megy az ége
de lefelejtettétek töredékem másik sorát
pedig csupán azt kellett volna
kiplakátolnotok mert a ti disznóitok
sem ájulós típusok

Aztán betiltottatok
és a rólam elnevezett utcák
tábláinak lecserélését javasolta
egyik választott honatyátok
Mindenfélének kikiáltottatok
pedig én nem akartam mást
mint hogy szeressetek
és megértsétek miről beszélek
Ezt továbbra is gyakoroljátok
Rajta induljatok
közelebb a könyvekhez
közelebb Istenhez
közelebb a Hazához
közelebb az Emberhez

Én a Mindenséghez mértem magam
nektek elég lenne ha költőitek
szava lehetne mérték
Akkor ők is ehetnének
Ihatnának ölelhetnének
Aludhatnának és kevesebben terítenék
szívüket a folyton késlekedő vonatok elé
fénylő párhuzamosokra
amik – ha igaz –
a véges végtelenben találkoznak

Pethes Mária
József Attila világseb
József Attila születésének ötvenedik évfordulójára

Nyurga kamasz-ember, jól ismertelek
felszegett nyakaddal, kemény sörényeddel
amint loholtál Pest sikátorain át
hónod alatt súlyos aktatáskával
amiben verseid dús füzérét hordtad
egy fiatal szív felizzott parazsát.

Attila, József Áronnak egy fia,
ó, be messze jársz már, messze, más csillagon
de örökre sosem szakadhatsz el tőlünk
halljuk még nagy sírásod a mamáért
és a fiatal költők is jól megélnek
örökbehagyott kaptáraid mézén.

És a munkások, parasztok, diákok
elfelejthetik-e a tanítót, aki
az igazságról szólott s mint hű testvér
fejük felett meggyújtotta a lámpát
hogy túljussanak az éjszaka partjain
egy szebb élet valóságát köszöntve.

Látlak én a körút sarkán állva
cigarettát sodorsz s egy nőre vársz talán.
Immár ez is csak árnyképed az időben.
De kibontalak a felhők mögül is
mesteri énekes, minden madaraknál
zengőbb torkú és messzibbre szárnyaló.

Szálljál, Attila, szálljál egyre feljebb
ne csak mi, a világ is lássa fényeid.
Éhségtől és hiúságtól megtisztultan
holtod után is hallassad éneked
ahogy a költők jóhíréhez illik
innen és túlnan minden határkövön.

Kassák Lajos
Meghajtott zászlóval
Attila, jaj, a véget elsietted,
behódoltál a roppant űrhidegnek.
A semmi ágán vacogott szíved
s megdermedt, mint a meteorkövek.
S a csillagok jeges közönnyel nézték
testvérük – szíved – megsemmisülését.

Pedig a forró szív most kéne éppen
hideg csillagok múló éjjelében,
mert szíved szerint képzeljük a rendet,
másként képzelni sírodból se engedd,
ne hagyd eztán, hogy Krisztusunk: az eszme
a te nevedben feszüljön keresztre,
ne hagyd, hogy égre fussanak a senkik
s elfödjék azt a csillagot, mi jelzi
útját Gáspár-, Menyhárt- és Boldizsárnak
s beragyogja jászlát a Messiásnak.

Te sem tűrnél Júdást a tisztulásban,
jobban kárhoztatnád, mint valahányan
kik életünk a tisztaságra tettük –
Attila, ó de szép is lenne együtt!
Most majd a hozzáértő, dolgozó nép
rendet teremt, ahogy kívántad, olyképp,
velünk együtt meleg fényekre tárul,
igaz csillagra néz a láthatárról,
s hogy most ne állj élünkre – meg nem állnád,
most kellene veled fegyverbarátság,
most kellene – mert szörnyű-szép a harc –
emberfejek közt még egy emberarc.

Baranyi Ferenc
Attila-sirató

Mióta megkínzott testeden a végzet
Vak kerekével keresztülrobogott:
Hány költőtársad érzi azóta,
Hogy az ő szivében
A te szíved kiomlott vére csobog.

Mert nincs olyan mozdony, melynek dohogását
Minden időn át te túl nem dobogod.
Hány költőtársad hallja azóta:
A te ütemedre
Verik a győzelmi marsot a dobok.

És hány költőtársad látja a te célod:
A végső állomás lángja lobog ott.
Egyenes úton, irányt nem veszve
Hánynak a szemében
Vet a te szemednek visszfénye lobot.

Van, aki megtévedt s elhagyta a pályát.
Van, aki máig is egyhelybe topog.
S van, akinek a költői verseny
Kopogó rimekkel
Napi feladat csak s kényszerü robot.

De vannak még, vannak, fiatalok, újak,
Akik átvették a staféta-botot
S varázs-szavadra magát megrázta
Egy-egy öregebb is —
És tehozzád vissza fiatalodott!

[1948]


Gellért Oszkár
JÓZSEF ATTILA EMLÉKEZETÉRE

Kamarás Klára
József Attila szobra

                    árvíz idején
Ma első ízben
láttam Attilát derékig vízben.
Nem úszott dinnyehéj a Dunán semerre,
így csak a habokat bámulta meredve,
mintha csak tudná, hogy nincs olyan isten,
aki a magyaron végre segítsen.

Árvíz kell, Mohács kell, az ébreszt lelket,
egyébként birkanyáj, akit terelhet
pap, király, csendőr is. Mi lesz a vége?
Lemerül az idő, szennyes, levébe.

Ha írnak e népről, három sor elég lesz:
Nagy volt a hangja a parányi eszéhez.
A mellét döngette, nagyokat álmodott,
s eltűrte az igát , mit a sors rádobott.

Nézzetek, nézzetek Attila szobrára,
ennek is, szegénynek halál volt az ára!
JA kötetem margójára

Gonddal vetettél,
arattál dúsan,
hitványabb jóra
nem adom én sem.
Súlyos,
sötét viharok sújtják
alig elhintett
fiatal vetésem.
Nehéz évszak,
mégis szórom megfontolt
marokkal bölcs körökbe
kenyeret ígérő magvaim
e szent,
feketén termő anyaföldbe.

Valamikor az 1970-es évek második felében





Lehoczki Károly
Szántó-vető dal
                     József Attila emléke

Úgy kellett néki valóság varázsa,
Mint gyermeknek a tej és a kenyér;
S az igaz szó vezette új csapásra,
Amely a sejtett jövendőbe tér.

Úgy énekelt szép szóval, tiszta szívvel,
Mint mesebéli énekes legény;
Amerre járt, halotta, hogy’ süvít fel
A félelembe dermedő remény.

Mert félelem virága nyílt a tájon,
Hol költő-ajkán dallá vált az álom:
A szorgalomból sarjadó jövő.

Okos szeméből terhes éjszakákon,
Bátor mosolyt villantgatott az álom,
Mely reménységet s létet egybe sző.

Keszthelyi Zoltán
„AZ IGAZAT MONDD.”
A Költészet Napja
Te vagy József Attila!
Szellemed
magaslatokba.
Mellyel utánad jöttem,
egyetlen nap, 
hogyan érhetnék
nyomdokodba?

Türelem! Az érés = idő
melyhez napfény szükséges,
öntöző eső,  s kellő alázat,
lehet mindez kevés,
nem jön ihletett szó,
a mag csenevész
nem duzzasztja
belső vágy s bizalom,
hogy minden elérhető.

S vagy lehullunk
féléretten, férgesen
vagy rábukkanunk
a  gyermekin-aggastyán
titokra, szellemed
kínban kihordta,
születés zsinórján
csüng halálod nyoma
vezet verseid minden sora.
Attila, Te bordáig tártad
Magad, - ideák tévedhetnek,
de csillagok soha!

Mélységek, poklok
sínek futnak,
tilosat mutatunk
a szemafornak,
s a cél marad:
nyomában haladni
a legnagyobbnak!

(2008)

Bodó Csiba Gizella
A KÖLTÉSZET MAGA
Mint mozikép, mit nem lát meg a szem, csak
ha kialudtak már a villanyok
s a feketének négyszög keretében
a lepedő fehéren felragyog;

úgy néked is a gyász fekete léce
kellett, hogy halvány verseid sora
szikrázni kezdjen s döbbentő halálod
mozisötétjén figyeljen oda,

ki nem figyelt, míg szemét elvakítá
a bántó fény, hogy élsz, hogy létezel,
a halhatatlanságod tompította,
hogy szuszogsz még, hogy jársz-kelsz, éhezel…

Ó, ki nem esz már s levegőt se szí, az
versére hites pecsétet rakott.
Ezer életet önt a holt betűkbe,
ki maga is már porladó halott.

Most az is dicsér, aki egykor gáncsolt.
Hódol a holtnak boldog eleven.
Eldöbben kissé, hogy kifogni mégsem
tudott e bölcsebb, néma tetemen.

Félelmes fegyver, meghalás! Ki téged
emelni mer – de boldogtalan az!
De eldobált már kardot, tollat, mindent
kinek te vagy az utolsó vigasz,

ki téged ráncigál, rideg Öröklét,
mint anyja szoknyáját a kisgyerek.
S mert szigorodban nem is hederítesz rá
s ha nyafog, hát észre sem veszed;

kisfiú daccal gondol egyet, hátat
fordít, az arca könnyes és konok,
s világgá megy… a világból is kijjebb…
S majd híhatod, ha nem lesz! – így zokog…

[1938]


Lukács László
JÓZSEF ATTILÁHOZ
Kaskötő István
Felvételi vizsga
"Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?"

Kazimir választotta számomra a József Attila verset, mondta:
" A nagy Ő, a felvételi bizottság félelmetes elnöke, az "Isten" maga, imádja József Attilát. Fél siker."
Külváros hozott a világra,
vérben, könnyben, mocsokban.
Magot vetettél,
most a szárba szökő virágot
burjánzó gaz fojtja,
kevesen maradtunk,
alig-emberek,
hitünkben egy jobb világra várva.
Kormos, piszkos
ma is az élet,
fonnyadt fák ágain kúszik
fáradtan a fény,
köd temeti a reményeket
és Szárszó felé,
rozsdás síneken,
acélkerekek alatt
fájdalmában
felsír a lélek.

Tiszai P. Imre
Rozsdás síneken felsír a lélek
.......
Márffy Ödön
festőművész
Bányai Tamás: Kurta írmányok
Baranyi Ferenc: Takarna sírig is
Bárdos László: Lépcső
Bittner János: Húsvéti imádság
Bodó Csiba Gizella: Te érts meg
Debreczeny Görgy:
üres voltam mint a kórterem
Dobrosi Andrea: Limonádé
Dzsida Jenő: A csemetefa éneke
Fetykó Judit: Berti, meg azok a dolgok
G. Ferenczy Hanna: Visegrád
Gligorics Teru: Csupa tinta a kezem...
Juhász Ferenc: Halak is vannak
Kajuk Gyula: Péntek, munka után
Kántor Zoltán: Ünnep előtt
Karaffa Gyula: Derű
Király Gábor: A jövőkép
Kiss Judit Ágnes: A költő éjszaka
Kő-Szabó Imre: A jutalom
Köves József:
Ültünk a legutolsó napsütésben
Lászlóffy Csaba: Délibáb leáldozóban
Lelkes Miklós: Húsvéti földek
Németh Tibor: Fekete madár
Ódor György: Manapság is
Pápay Aranka: A hős testőr
Pethő N. Gábor: Lelkem túlfelén
Rada Gyula: Éjjel…
T.Ágoston László: Kakastolvaj
Tiszai P. Imre: Egy dallam zsong
Vadász János: Horvát képeslap
Vihar Judit: Három haiku
Beethoven
Hármas verseny.
II. Larghetto
Eszterházy Szimfonikusok.
Drahos Béla vezényel